Miért éppen Kalifornia?

Múlt hét pénteken – a Hálaadáskori vásárlási lázra építve – egyben Fekete Péntek is volt, melynek során Amerika-szerte hatalmas akciókkal (általában 50%-os discountokkal) várják az üzletek az újvilági fogyasztók tömkelegét. A dolog pikantériája, hogy a legtöbb bevásárló központban éjféltől kezdődik az őrület. Korábban tényleg nem gondoltam volna, hogy ez ennyire crazy lehet, pedig ami egy tipikus Black Friday során történik az nem mindennapi. Eleve, a statiszitkák szerint általában 5-6 ember hal meg az USA-ban, mert infarktust kap azon, hogy már nincs M-es méret kedvenc Forever 21-os szoknyájából; heves vitába, esetleg verekedésbe bonyolódik valamelyik másik, az akciótól megtébolyodott vásárlóval; vagy csak „simán” eltapossák, amikor 12:00-kor megnyitják a boltok kapuit. Mi már vagy éjfél előtt 30 perccel a parkoló harmadik emeleti bejáratánál voltunk, ahol már javában gyülekezett a tömeg (arról ne is beszéljünk, hogy a földszinti bejáratok előtt mi volt, az utcán állt a sor). Ahogy peregtek a másodpercek, úgy kezdett mindenki összezsúfolódni a bejáratok felé, s nyomták előre a másikat. A nagy igyekezésben egy mexikói, végtelenül tapintatos és diszkrét fiatalember megjegyezte a barátjának, hogy mindjárt idef*ngik, és akkor majd odébbállnak az emberek. És akkor…11:59 és 12:00, a kapuk nyílnak, az értelem bezárul. Csak egy cél lobog a megigézett szemek előtt. Futni. Aki lemarad azt hátrahagyni, be kell jutni az üzletekbe és minél előbb minden egyes hőn áhított ruhadarabot birtokba venni, ha kell kitépni mások kezéből. Hajrá!

A sikítozó és fejvesztve rohanó csorda útjából kitérve, Kriszi, Nicky és én európai büszkeséggel és méltósággal felvértezve lépdestünk a kiválasztott boltokba, és igyekeztük minél látványosabban értetlenkedni ezen a sok hűhón a semmiért. 50% persze nem kis leárazás – inthet rögtön mindenki – na de, kérem… ennyire? Tényleg megéri? Gyakorlatilag 2 óra alatt készen voltam a „vásárlással” (számtalan szempár meredt rám, a debilre, akinek mindösszesen 3 ruhadarabbal a kezében van pofája beállni a kasszák felé kígyózó sorba). Mázlim is volt, mert ha pár perccel később döntöm el, hogy: „na jó, akkor menjünk gyorsan fizetni”, akkor talán még ma is a sorban állnék és az iPhone-omról írnám a blogot.

Idén a „Crazy Friday” mindösszesen egy áldozatot szedett, de volt számos példa lopásra, civakodásra, tettlegességbe torkolló összeszólalkozásra és persze nagy sírás-rívásra, amiért már nem maradt olyan ruha, amilyennek pedig igencsak kellett volna… 

Az eddig csak pár sorozatból – pl. Vészhelyet :D – ismert amerikai ünnepet, a Hálaadást volt szerencsém igencsak családi környezetben átélni. Julien, akinek a szülei még ’56-ban költöztek ki az USA-ba volt olyan kedves és meghívott Krisztit, Lacit és engem Beverly Hills-ben elterülő „szerény otthonukba”. Az ünneplés így családi körben folyt, családi barátokkal, rokonokkal és a 3 magyar cserediákkal. A lángnyalábokkal ölelt medencében nem fürödtünk, mert ahhoz hűvös volt, de sétáltunk egyet a környéken, ha már ott voltunk (egyébként azon, hogy mi sétálnánk egy kicsit ebben a George Clooney-kat és Angelina Jolie-kat rejtő buborékvilágban mindenki nagyon meglepődött, lévén, a sétálás (walking) szót egyre kevésbé használják a mindennapokban, annál inkább a „vezetést” (driving) – hiába, sétálni már csak Európában menő :D).

A vacsi előtt bemelegítésnek baseball labdákkal dobálóztunk (újra felfedeztük azt az ősi emberi élményt, amikor vissza kell dobnod azt, amit előzőleg dobtak neked, a társad is ugyanígy tesz, és ezzel szereztek egymásnak örömöt…), Julien haverjai elég durván tolták a dohányzásnak azt a formáját, melyet (többek között) Hollandiában már legalizáltak. Szülők előtt történt mindez, ennélfogva azért kicsit bizarrnak éreztem a dolgot, mi Húsvétkor azért nem szoptunk otthon betépni Anyuékkal… :D A 6:30-as pulykavágás előtt még belenéztünk egy softcore horrorfilmbe, ahol 6 (ebből 1 különösen gyanús leszbikus hajlamú) vagány csajszi belevág egy barlangászlányosdit játszó kalandba egy elhagyatott távoli helyen, ahol aztán különös dolgok történnek…  

A vacsora eszméletlen volt! De tényleg! Amerikában akkor este ettem a legjobbat (még a magyar éttermet is felülmúlta!) A pulyka persze mennyei volt, finom salátákat tálaltak, sőt (@Anyu) még rakott káposzta is volt! A Tokaji esszenciáról és a gesztenyepüréről nem is beszélve. Julien szülei csodálatos emberek, mindkettőjükkel egész sokat beszélgettünk, úgy érzem, szimpatikusak voltunk nekik, jó volt végre magyar családnál vendégeskedni. Julien is mondott vicces dolgokat magyarul, remek este volt. Ajándékosztás nem volt, ez inkább egyfajta családi-baráti összejövetelként funkcionált, ahol az már azért nem került elő, miért is adunk igazából hálát, itt mindenki a személyes megköszönnivalóját helyezte előtérbe, s élte át az ünnepet.

„For God so loved the world that he gave his one and only Son that whoever believes in him shall not perish but have eternal life.”

                                                                                    /John 3:16/

Nem állítom, hogy Magyarországon nagyon járnék misére. Sőt. Őszintén szólva csak gyerekkoromban jártam el párszor, amikor Győrszentivánon a nagyszüleimnél aludtam, mert ott mindenki járt misére, hát én is ki lettem parancsolva az ágyból vasárnap reggelente. Az sem lenne korrekt állítás, ha úgy fogalmaznék, feltétel nélkül hiszek Istenben, a hitem megdönthetetlen. De van mégis valami (talán épp a monumentalitásból fakadó) varázs a templomokban, amit csodálok. Ismerve a hazai római katolikus szertartást, mindenképpen el akartam menni egy amerikai (szintén római katolikus) szentmisére, hogy meglássam, mennyire hasonlít vagy épp tér el a kettő. Ha már lúd, legyen kövér: a pasadenai St. Andrew Church-re esett a választásom.

Amy-vel, aki az itteni kolim RA-je (kicsit olyan mint az MCC-ben a nevelőtanár), 8:50 körül indultunk, hogy időben érkezzünk a 9:30-kor kezdődő liturgiára (a következő „session” 11-kor már spanyol nyelven zajlik). Nagyjából 10 perccel korábban érkeztünk, így volt alkalmam kicsit körülnézni előre is. A templom belseje a klasszikus építészeti megoldásokat alkalmazza, az oltár fölött hatalmas koppintásként terebélyesedik a velencei Szent Péter-bazilikában található Bernini-féle mini-baldachin, és némi inkonzisztenciaként a kőből épült márványdíszítéssel ékesített "szentélyt" fakupola borítja.

A harangszó ugyan elmaradt, de mégis rájöttünk (ja, fontos infó: Amy még sosem volt katolikus szentmisén), hogy elkezdődött a ceremónia, ugyanis – mint esküvőkkor Magyarországon – a bejárat felöl vonult be a pap kompániájával: elöl egy hatalmas aranyozott keresztet cipelő ministránssal, majd 2 gyertya égett gyermekkezek közt, végül egy eminens világi személyiség mutatta fel a Szentírást a klérikus menet laikus tagjaként. Kissé furcsa volt, hogy nem az orgona szólt, a közönséget saját hegedűből és zongorából álló „zenekar” szórakoztatta, s külön énekesnő tompította el mikrofonjába énekelve a hangképzési tehetséggel kevésbé megáldott, de annál lelkesebb hívők hangját.

Mivel egyre inkább közeledünk 2012. december 21-hez, amikor is a maják szerint eljön a világvége (halkan jegyzem meg, hogy én is pont ezen a napon térek haza), az aznapi „téma” ehhez kapcsolódott. A pap igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy nem lesz világvége, ettől nem kell tartani, meg aztán ha világ vége lenne is, aki igazán hisz, az úgyis megmenekül. Vagyis mi biztonságban vagyunk – minden rosszmájúság nélkül hadd tegyem hozzá, hogy meglehetősen implauzibilis érvelés… :D Meg aztán azt is érdemes figyelembe venni, hogy 2012. december 21-ével csak egy új, szintén 5125 éven át tartó ciklus veszi kezdetét az időszámításban, tehát nem maga az idő (a világ) ér véget, csupán az aktuális periódus érkezik a végéhez. A maja-apokalipszis tehát mindenképpen elmarad, ahogy elmaradt 5125 éve, Kr.e. 3114. augusztus 11-én is.  

A mise zenitjéhez közeledve, következett az áldozás, hát kimentünk mi is Amy-vel (gondolva, egyszer kaphatunk csak LA-i ostyát, kár lenne kihagyni). Az ostya után – nekem fel sem tűnt – de egy másik sorba kerültünk be azonnal, ahol egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy másik pap földöntúli átéléssel azt mondja nekem, miközben egy drágakövekkel kirakott aranyserleget emel felém: „Blood of God” (Isten vére). Olybá tűnt, itt már késő visszakozni, ösztönösen csak annyit tudtam kinyögni: AMEN! – és hörpintettem egyet.

Utólag belegondolva, azért nem annyira guszti, hogy minden egyes hívő ivott abból a borból, de hát reméljük, rendesen meg volt áldva… :) Amy (aki nem igazán vágta, mikor mit kell csinálni) elmulasztott „ÁMEN-ezni”, így mielőtt megkaphatta volna a megáldott bor ráeső részét, kisebb vitába elegyedett a pappal, aki közölte vele: „you’re supposed to say AMEN” („mondanod kell, hogy ÁMEN”). Azt hiszem itt bukott le igazán, hogy még sosem volt szentmisén. :D Mindenesetre vicces volt, bár kicsit furán néztek ránk. :D

Ezután még szólt az ének percekig, megjelentek az adománygyűjtő öltönyös úriemberek is bármekkora összeget elnyelni képes kosaraikkal, de itt (a privacy rights miatt) borítékba kell rakni a pénzt, így aztán senki sem lehet különb csak azért, mert többet adakozott. Amikor végezetül a tiszteletes e szavakat mondá, „a szentmise véget ért, menjetek békével”, mindenki kórusban vágta rá, akárcsak otthon „Istennek legyen hála”. És akkor valami váratlan dolog történt: mindenki elkezdett tapsolni (akárcsak egy jó show műsor után). A falka-effektus jegyében persze mi is így tettünk. Konklúzióként annyit érdemes megjegyezni, hogy a misék ugyan egy bizonyos fokig amerikanizálódtak, sokkal több show-elem fedezhető fel bennük mint otthon, de azért nem esnek át a ló túlsó oldalára, döntő mértékben megmaradtak a gyökereknél.

Isten áldásával felvértezve ezt követően felfedeztem Old Pasadenát, majd Amy elvitt ahhoz a házhoz, ahol a Kill Bill 1. egyik jelenete játszódik: Uma Thurman ebbe az utcába látogat, hogy megölje egykori társát, az áruló Vernita Greent (afroamerikai szereplő), akiből időközben pasadenai háziasszony lett. A házat azóta újra festették, most kék színben pompázik (a filmben látható zöld helyett), csomó képet csináltam, még a tulajjal is összefutottam, aki éppen akkor jött ki a házból, amikor ott fotózkodtunk.

Pasadena nagyon helyes kisváros, de mára gyakorlatilag Los Angeles egyik kerületévé vált, ahogy a város egyre nagyobbá vált. Pénteken amikor a hostjaimat látogattuk Los Angeles déli részén, most pedig mikor a pasadenai idillt láthattam testközelből, ezek a külvárosi, családi részek mind-mind erősítik azt az érzést bennem, hogy bizony tudnék itt élni… 

A múlt hétvégém igencsak sűrűre sikeredett. Péntekre meghívást kaptunk Kriszti és én az itteni hostjainktól egy igazi amerikai brunchra ( ≈ együnk valami könnyűt reggelire, töltsük együtt az egész délelőttöt, kacagjunk nagyokat, majd a brunch zárásaként fogyasszunk el egy mennyei ebédet valamelyik étteremben). Cody (Bali hostja) és Clay (Kriszti hostja), a kaliforniai ikrek egy csodálatos környéken laknak Los Angeles déli részén. Eleddig nem volt alkalmunk igazán megismerni a dél-LA-ig strandokat – Hermosa Beach, Redondo Beach, Manhattan Beach – így tulajdonképpen ennél inkább „kapóra sem jöhetett” az (a pejoratív konnotáció nélkül tessék érteni ezt… :D), hogy a város pont ezen a részén laknak. Igazi suburban area ez, már-már „született feleségek”-es házakkal, de nagyon erős mediterrán beütéssel, kerítés persze sehol – szerintem már lassan az lesz furcsa, hogy otthon meg ugye kerítés, kerítés és kerítés. :) Szóval ezek a drága, vidám vendéglátóink vagy 30 percre lakhatnak jelenlegi otthonomtól, Annenbergtől, a teraszukról pazar kilátás nyílik az óceánra, észak felé pillantva a távolban fel-felbukkannak a belváros felhőkarcolói, keleti irányba vetve pillantásunkat pedig síelésre is alkalmas hegyeket láthatunk. Ezen a teraszon reggelizni a kaliforniai napsütésben házi készítésű muffin és frissen facsart narancslé kíséretében kezünkben egy Los Angeles Times-szal, hát... priceless lehet. Otthonukban szinte mindenhol családi képekbe bukkantam, minden fontos esemény lencsevégre kapatott: „ballagás” az oviból, az általános iskolából (persze már ez is dísztalárban, nem ám csak a diplomaosztón!), a középsuliból. Az egyetemtől való búcsúzást megörökítő exponálásra azonban még 1 szemesztert bizonyosan várni kell. Édeaspjukról, akit én maximum 50-52 évesnek lőttem be első blikkre, kiderült, hogy túl van a 70-en is. Anyukájuk nagyon édes, meghívott minket hálaadásra, de már elígérkeztünk máshova, úgyhogy végül a Busia-Thanksgiving nélkülünk fog lezajlani.

A délelőttöt tehát a strandokon való sétálással és beszélgetéssel töltöttük, nagyon aranyosak voltak, ahogy körbekalauzoltak minket a környéken, minden részen megtudhattunk egy-egy helyi történetet, belső infót, például azt, hogy Manhattan Beach sok-sok Lakers sportoló otthona, de – amennyiben nem teniszversenyeken van – akkor Maria Sharapova is itt hajta álomra a fejét több millió dollárt érő tengerparti házában. Zárásként a The Kettle nevű étteremben ebédeltünk, ahol az egyre inkább kínzó Anyu-féle fokhagyma-krémleves iránti vágyamat, francia hagymalevessel próbáltam kielégíteni – sikertelenül. Ellenben a szendvicseik isteni finomak voltak. :)

Szombaton megint kicsit művelődtünk, és a malibui Getty Villa után ellátogattunk a Getty Múzeumba, ami szinten egy magaslaton terül el (vajon ez egyfajta kvázi-evidens szimbólum a Getty család Amerikában betöltött státuszára is? – rejtély…). A múzeumba persze megint nem lehetett kocsival menni, hát villamosoztunk. Körülbelül 3 órát tölthettünk el itt, a lakótársam Paul is velünk jött, aki némi gyermeki bájjal megkérdezte a „francia festők” emeletén, hogy: „So, tell me, Blaise, most of the painters are french, hah?” – Mosoly. :) Paul egyébként annyira jó fej, nagyon nagy mázli, hogy ő is a lakótársam, kevés ilyen jólelkű srácot ismerek mint ő. A művészettörténeti túra után egy finomat vacsoráztunk a Grove-ban, ahol cheesecake-kel zártuk a tökéletes napot. 

- "Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?                                                  

- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene."

Ha a cím és ezután a kis idézet után netán még mindig kétségek közt gyötrődnétek afelől, hol is töltöttem november második vasárnapját, íme a leleplezés: vasárnap „hajnali fél 7-kor” azért keltem fel, hogy egy teljes napot töltsek Disneylandben! :)

A 76 dolláros transportationnel egybekötött árat a teljes napért már előzőleg is korrektnek találtam, utólag pedig életem egyik (ha nem a legjobb) ár/érték arányos befektetésének bizonyult. A korai indulás ellenére egész frissen érkeztünk meg valamelyest 9 óra után a park bejáratához, ahol áhítozó gyerekeket rejtő autók hosszú sora kígyózott a parkolóházak irányába. A park valójában egyébként 2 parkból áll – ebből egyik Disneyland a másik pedig a California Adventure. Előbbi a kisebb gyerekek számára készült, míg utóbbi már kicsit komolyabb, az adrenalinszintre szignifikáns hatást kiváltó hullámvasutak tárháza. Mi rögtön Disneylanddel kezdtük, ahol igyekeztük maximálisan kihasználni a Fastpass lehetőség előnyeit, melynek segítségével előre le lehetett foglalni, mikor, melyik hullámvasútra ülünk fel, elkerülve ezzel a hosszú sorokat (az egyik legnépszerűbb játékra, a „Verdák” ihlette autóversenyre például áltagosan 150 percet kellett volna várnunk, hogy sorra kerülhessünk – na ha valami, akkor ez a NO WAY kategória :D ).

Egész Disneyland kicsit olyan, mintha egy álomvilágba csöppenne az ember. Mindenhol mesehősök fotózkodnak apró hódolóikkal, akik nagy öleléssel hálálják meg a Mickey Mouse-tól kapott autogramot; a hét törpe házára hajazó édességboltokban mindenkinek összefolyik a nyál a szájában a sok cukor és csokoládé láttán. Kisgyerekként valóban életre szóló élmény lehet egy nap Disneylandben, egy nap, amikor az álomban elképzelt dolgok egy része valósággá válhat.

Ezután átmentünk a másik, sokkal inkább hardcore-abb parkba, a Kalifornia Adventure-be, ahol rögtön egy kísérteties hotel liftjébe ültünk be, aminek persze folyton „elszakadt a felvonója”, na persze a legparább az egészben az, hogy nem tudod, mikor tapasztalod meg megint a szabadesés szokatlan érzését. Aztán nyomattunk pár vizes kört is a raftingos cuccon, a fő hullámvasutat is kipróbáltuk, még magamon is meglepődtem, hogy mindent habozás nélkül bevállalok, ráadásul eszméletlenül élvezem is. :D

Este 6 körül megnéztük a disneylandi „előadóteremben” az Aladin című musicalt, amit 21 évesen szerintem még jobban élveztem mint gyerekként. :D A dzsinn marha jó poénokat tolt, nagyon látványos show-t csináltak. Az egyik igen találó poénja például az volt, amikor Jázminon kívül egyéb hercegnőket is javasolt Aladinnak, ha nem lenne teljesen elégedet az agrabai hercegnővel: ”If you don’t want her, I can get you other princesses such as Ariel, Sleeping Beauty and WE JUST BOUGHT PRINCESS LEIA!” :D) De csak ezután kezdődött az igazi csoda! Úgy 8 körül a MM-os hullámvasút előtt Disney zenékre ment a színes szökőkút-show, a vízre vetített színkavalkádban újra felrémlettek a még mindig bennünk élő rajzfilm jelenetek, nem egyszer borsódzott a hátam…

A tűzijátékra épp visszaértünk Disney-kastély elé, mondanom se kell, az is lélegzetelállító volt, és (ha felül nem múlta) azt a szintet hozta mint egy augusztus 20-i tűzijáték a Dunán. Utána műhóesés és karácsonyi dalok. Disney made it snow in California. .. :) Még sosem gondoltam bele, de ezek a Disney mesék olyan szinten generációm részévé váltak, annyi sok emlék fűz hozzájuk, a fülbemászó dalok olyan mélyen belém ivódtak, hogy azt hiszem, mindenki egyetért, ha azt mondom: Disney egy új világot alkotott, ahol már csak a fantázia szab határokat. Disney gave us a childhood to remember… 

A lassacskán tudattalan hozzáértés (unconscious competence @ Szervmag) szintjére avanzsálódó szokásos autóbérlésünk a múlt hétvégén nagyon szerencsésre sikeredett: mivel nem volt 5 személyes autó az Enterprise-nál – amit mi szerettünk volna –, ingyen upgrade-elhettünk egy 7 fős „furgonra”, ráadásul még egy kis benzinkedvezményt is kaptunk! Így aztán szereztünk még gyorsan 2 embert, és máris az I-110 W Freeway-en találtuk magunkat Malibu Beach irányába (hihetetlen, de már lassan GPS nélkül tudom, mikor, merre kell menni az itteni autópálya-hálózat véget nem érő labirintusában, melyik exiteken kell lehajtani. LA, kezdelek kiismerni! ;) ). Az idő kissé hűvös lévén, szörfözés és strandolás helyett inkább kirándulni mentünk a malibui „hegyekbe” (amit azért meglátásom szerint enyhe túlzás „hegyeknek” nevezni, már ami azt a részét illeti, ahol mi voltunk; az bizony nem volt megterhelőbb a Bakony leghardcore-abb bérceinél), ahol eredetileg egy mesés tavat kerestünk volna fel, de az annyira mesebeli volt, hogy nem is létezett… Ennélfogva „csak” a tájban gyönyörködhettünk.

Ittlétünk során eddig nem igazán szakítottunk időt arra, hogy valóban megtapasztaljuk Los Angeles páratlan múzeumait, tehát, ha már Malibuban jártunk, akkor beugrottunk a legközelebbibe, a Getty Villába, ami egy hipergazdag amerikai család magángyűjteménye ritka görög és római antikvitásokkal. Egy leleményes füllentésnek köszönhetően – „nem kocsival jöttünk, hanem tömegközlekedéssel…” – sikerült elkerülnünk a többdolláros parkolási és beléptetési díjat, ugyanis a hellenizált magaslatról letekintő „családi múzeumba” csak és kizárólag gépjárművel engedélyezett a felmenetel, gyalog szigorúan tilos. Ennek két (felettébb amerikai) oka is van: egyrészt a mindenki számára megnyitott magángyűjtemény népszerűsítése és a belépődíj valóban rejt némi inkonzisztenciát magában, ezért aztán szerezzünk bevételt valamilyen más címen – na itt jönnek képbe a kocsik, hiszen ki jönne kocsi nélkül? (és tényleg: ki?) A másik ok pedig a vicc határát súrolja. A villához vezető út macskakővel van kikövezve, ami nagyon (akár élet)veszélyes (!), különösen ha valaki magas sarkúban van, akár a lábát is kitörheti… Azért vicces lenne ha Győr macskaköves belvárosában a sétálóövezeteket egyszersmind életveszélyesnek minősítenék, és csak autóval lehetne „haladni rajtuk”. :D Szóval, 200 méterrel a bejárattól leparkoltam a „Furgont” és gyalog mentünk a bejárathoz, ahol úgy 10 perces várakozás után egy shuttle vitt fel minket, akik már vagy a harmadik olyan csoport lehettünk ebben az évezredben, akik gyalog jöttek…

Maga a kiállítás nagyon szép volt, kicsit Európa-beütése volt az egésznek, felrémlett pár Németh Attila tanár úr-féle művtöri óra távoli emléke; a Popmei-ről szóló rész különösen elnyerte a tetszésemet. Az intellektuális gyönyör után átmentünk a közeli bevásárlóközpontba, ami elég puccos volt, persze ez nem meglepő, hiszen az egy főre eső több millió dolláros bankszámlák birtokosai ebben a városrészben koncentrálódnak. Ettem isteni finom sajtos brokkolikrémlevest és csináltunk pár szép képet azon a strandon is, ahol a Baywatch-ot forgatták.

Már kezdett esteledni, amikor odaértünk a LACMA-hoz (≈Los Angelesi Kortárs Művészeti Múzeum), amihez fogható múzeumban még nem jártam. 4 hatalmas épületből áll, melyek egyikét sem igen lehet 2 óránál gyorsabban körbejárni. Mi szerencsések voltunk: véletlenül pont ott kezdtük, ahol a Picasso festmények voltak kiállítva, az impresszionizmus emeletén csupa-csupa Monet, Degas, Renoir mesterműbe futottunk bele. Sőt! Az egyik teremben egyszer csak megpillantottam a paradicsomleves-konzerves táskám eredetijét. Ugyan tilos volt fotózni, de egy biztonsági őr elterelő hadművelet keretében Krisztinek sikerült lencsevégre kapnia engem, a táskámat és Őt.

A kulturális nap után egy kései „Utóhalloween-buli” következett, ahova már nem igazán öltöztünk be, a Halloween utórezgései inkább csak amolyan alibiként szolgáltak a bulizásra. Kedden aztán végeztem a ZH-kkal (a jog volt az utolsó), már csak pár beadandó, prezentáció és a decemberi vizsgák vannak hátra. A keddi jog ZH-ról gondolom már sokan hallottak a facebook révén, vicces volt a saját nevemet olvasni a vizsgán a feladatban. :D

Obama nyert és ezzel egy világ omlott össze sok republikánusban. A szobatársamat például még sohasem láttam ennyire depressziósnak. A választások óta totál le van taglózva, elmondása szerint a szülei is nagyon kivannak, sírnak. Őszintén szólva nehezen tudom átérezni, hogy vehetik ennyire komolyan ezt az egészet. Mégha a szívünkre tesszük is a kezünket, akkor is bátran kijelenthetjük, hogy kevesebb tényleges,  a hétköznapokban is megtapasztalható hatása lesz annak, hogy a demokraták maradtak hatalmon szövetségi szinten, mint azt néhány agonizáló Romney-párti eltúlozva gondolja. Persze, értem én: a szövetségi egységes adók, az átfogóbb szociális háló előtérbe kerülése mindenképpen kihatással lesz minden kaliforniaira, de mégis furcsa ez az apokaliptikus hangulat némelyek részéről…

Dunacsárda! – avagy hogy tud örülni a magyar kajáknak, 3 magyar diák, akik már bizony régen ettek utoljára igazán finomat. A Hollywood és Beverly Hills határán meghúzódó „csárdában” újházi tyúkhúslevest, paprikás csirkét nokedlival és uborkasalátával valamint meggyes-mákos rétest feleztünk Krisztivel egy balatonlellei félszáraz fehérbor kíséretében. Isteni volt! J

Közben meg is ettem az épp elkészült rakott krumplimat, kicsit takarítok a szobámban (ráfér…), aztán elmegyek edzeni; erről jut eszembe, végre voltam az olimpiai medencében, olyan jó volt úszni! Holnap Disneylandbe megyünk egész napos vidámkodásra, ami egyébként önálló várossá nőtte ki magát mintegy 45 percnyire Los Angelestől. Szeretnék egy képet Dagobert bácsival!!!

Mesébe illő történetemet valahol ott hagytam abba, hogy egy csodálatos hosszú hétvége után hazaérkeztünk a Grand Canyonból. Persze azóta nem állt meg az élet, sőt ha lehet így fogalmazni, még eseménydúsabbá vált! A második ZH időszak, megannyi csudajó program és egyéb exogén tényezők mellett egy endogén faktor is szerepet játszott abban, hogy a kaliforniai regény következő fejezetét csak most olvashatjátok: valljuk be, egy picit lusta is voltam írni... cserébe, most egy hosszabb beszámoló következik. :) (kis szépséghiba, hogy nem teljes mértékben időrendi sorrendben... :P )

Még a vegas-i hétvége előtt a lakótársamnak, Paulnak köszönhetően végre valahára eljutottam "Otto's Retail Store"-jába (családi vállalkozás), ami csak és kizárólag magyar importtermékeket forgalmaz, ezzel elégítve ki a Dél-Kaliforniában tengődő honfitársaink speciális igényeit. Amikor 10-15 perces felvezető után kinyögtem Paulnak, hogy azért mégiscsak olyan jó lenne, ha el tudna vinni minket (Krisztit és engem) ebbe a bizonyos "Little Hungary"-be (ami LA egyik legtávolabbi pontjában aggreálja a honvágycsillapító, autentikus magyar finomságokat), kiderült ő nem egészen 3 percnyire lakik onnan. Nem ragozom, csak a sokat hangoztatott varázsszót sütöm el újra: véletlenek... Tehát édeshármasban felkerekedve 45 percnyi autókázás után eljutottunk Csodaországba, ahol végre újra magyarul köszöntek nekünk; pirospozsgás, szegedi és kalocsai fűszerkeverékek nevettek a polcokról; fekete dallamot dúdoltak a Negro cukorkák; mákos bejglik, túrós rétesek és szaloncukrok egymást lökdösve igyekeztek buzgón a szemünk útjába kerülni. A tokaji mámor-sarok szomszédságában, a régi, családi ereklyének számító vitrinben Herendről jött porcelánok csillogtak büszkén és fedhetetlenül, s parányit biccentettek a velük szemben egy szerényebb fapolcról szemlélődő dunántúli sárgabarack-befőtteknek. A pultnál - kicsit megkésve ugyan - de lelkesen tudósított az anyaországi hírekről a Magyar Nemzet, A Magyar Hírlap és a Nők Lapja számos más társával egyetemben. Bármennyire is akarták volna, hogy magammal vigyem őket, csak a következő szerencsések tarthattak velem vissza Los Angelesbe: egy rúd Pick szalámi, egy fél rúd csabai kolbász (a hétvégén rakott krumplit csinálok!), 3 tábla Milka csoki (epres, sima és fehér), egy Vegeta fűszerkeverék, egy zacskó pirospaprika-fűszerkeverék és egy "tubus" Pirosarany. A végén elég sokat beszélgettem a tulajjal, megtudtam, '56-ban vándoroltak ki a szülei (akik a kassza fölötti festményről mindig figyelnek), évente járnak Magyarországra a gyerekeikkel (főként a Balatonra) és ki nem hagynának egy finom tejfölös-sajtos lángost!

A rövid nosztalgia után pedig, következzék San Diego! Pénteken, a már-már rutinszerűvé váló autóbérlés után az innen mintegy 2 és fél órára lévő San Diego felé vettük utunkat. Útközben megálltunk egy La jolla nevű kisebb településen, ahol - legyünk autentikusak amerikai értelemben is! - felkerestük a környék legamcsibbnak tűnő hamburgeresét (Smash Burger) és újabb extramennyiségű kalória bevitelével kedveskedtünk szervezetünknek. San Diegóba érve  először felkerestük az első ideérkező keresztény misszió által alapított apátságot és környékét, ezzel 2 dollárral hozzájárulva Kalifornia legrégebbi keresztény emlékhelyének fennmaradásához. Az apátság kertjében sétálgatva jöttünk rá, hogy turistaként az ember - főként azért, hogy aztán később ne legyen lelkiismeret-furdalása - mindent lefotóz: így van pár csodálatos képem olyan csak itt fellelhető "különlegességekről", mint lila színű virág, katolikus szent pici szobra, zöld színű fenyő plusz kék ég. 

A lehető legjobbkor érkeztünk a Balboa parkba és az El Pradohoz, mert éppen közeledett a naplemente. Sétáltunk egy nagyot a környéken, ami egyértelműen Spanyolországra emlékeztetett tagadhatatlan ibériai motívumokkal. Ugyan ide csak vasárnap jöttünk, de itt említem meg: sétáltunk egy kellemeset az itt berendezett japán kertben is, ahol egész végig a marketing órán és professzor Schorr-on nevetgéltünk (ugyanis az órákon behatóan tanulmányoztunk a Japán kultúrát, és azon élcelődtünk, vajon mi a marketing implicationje annak, hogy a japánok imádják a pindurka bokrokat :D).

Amikor már teljesen ránksötétedett, elmentünk felfedezni Old Town San Diegót, ami egyfajta nosztalgianegyed korabeli ivókkal, szivarbolttal, lézművesekkel. A szivarboltban érdekes policy uralkodik: "Any person who touches a cigar, bought that cigar" (Bárki, aki megérint egy szivart, egyben meg is vette azt). Így aztán vigyáztam, hova nyúlkálok... ;) Egyébként talán ez az OTSD volt az első olyan igazi amerikai történelemre és kultúrára vonatkozó élményem, amelyről tényleg azt mondhatom, hogy egész "eredeti". Itt tényleg nem azt láttam, hogy leutánozzuk a velencei Szent Márk teret, vagy felhúzunk egy fake Eiffel-tornyot, ez valóban a régi idők Újvilágát igyekezett visszaidézni mexikói muzsikusokkal és régimódi éttermekkel. Isteni vacsink volt a belvárosban (ott volt ugyanis a szállásunk) egy megintcsak tipikus amerikai gyorsétteremben. A pincércsajszi - akiről a facebookon egy szuper képem van fenn - imádnivaló volt, és tökéletesen demonstrálta az amerikai (éttermi) szolgáltatásnyújtás jellegzetességeit a maga hiperdinamizmusával, fülig érő vigyorával és lelkesedésével. Éjjel kész őrültek háza volt az utcákon, mindenki különböző halloweeni jelmezekben flangált, hol Piroskába, hol Hófehérkébe botlottam bele, de az est folyamán felbukkant nem egyszer Jézus is. 

Másnap viszonylag korán keltünk és felkerestük a Cabrillo világítótornyot a San Diegói-öbölben, ahol az amerikai flotta jelentős része tartózkodik, felhívva a hangsúlyt a térség stratégiai fontosságára (a Mexikói határ percekre van..) Maga a világítótorony vagy 20 mérföldről is tisztán látszódik, és korábban mindig egy bizonyos család élt benne. Messze a várostól, csak néha-néha fogadva egy-egy látogatót, érdekes, de mindenképpen nyugodt életük lehetett. Háborút megjárt katonák magyarázták nagy vehemenciával, hogyan kémlelték anno a bunkerekből az óceánt, vagy mi történt velük a vietnámi háború során. Ezt követően egy gigantikus hídon áthaladva átmentünk a Coronado szigetre, ami híres régi, méregdrága hoteleiről felejthetetlen strandjairól. A strandot mi is megnéztük, és egy tengerparti esküvőnek is tanúi voltunk, ahogy egy húszas éveinek vége felé tartó gyönyörű ara a Csendes-óceán partján szűk körben egybekel választottjával, egy tengerész tiszttel. Kicsit mesebeli volt az egész. :)

Ahogy vasárnap visszaértünk Los Angelesbe (viszonylag korán), elmentünk Beverly Hills-be és megnéztük a konkurens egyetemet, a UCLA-t, hát eszméletlen szép helyen van, mondanom sem kell. Kicsit olyan mint az MCC. Egy hegyre épült, a milliomos negyed közepére, és kvázi izoláltan élnek elefántcsonttornyukban az egyetemisták. Mi pedig itt Los Angeles szívében a való világot érzékeljük annak minden előnyével és hátrányával. :D Mielőtt visszajöttünk volt Beverly Hills-ről, kocsikáztunk egy kicsit a környéken, hát az átlagfizetés azokban az utcákban azt hiszem már csak azért sem publikus, mert már vérlázító lenne a kevésbé tehetősebbek körében. :D A sztárok "birtokai" 6-8 méteres sövényekkel vannak elbarikádozva a kíváncsiskodóktól, így hiába mentem 2 km/órával, így sem tudtunk igazán belátni, csak sejteni véltük mekkora gazdagságot rejthet a sövény másik oldala. Az utca végén egy magányosan ücsörgő mexikói úr kínálta "Star Maps"-jeit (térképeit arról, melyik sztár, hol lakik), de mi nem vettünk ilyet, így is eléggé porszemnek éreztük magunkat azokhoz az emberekhez képest, akiknek bankszámláin dollármilliók csücsülnek és egy teljesen más világban élnek mint mi, magyarországi diákok.

És akkor most vissza a hétköznapokba! Az egyetemem iránti "szerelmem" továbbra is töretlen, szuper óráim vannak, a második ZH időszak is remekül sikerült, kész tökély! Apu és Nóri meglátogattak ittlétük során, büszkén vittem őket el kocsival Santa Monicára, a hoteljükbe, nagyon jó volt végre újra látni őket. Körbevezettem őket Santa Monicán, az egyetem körül is tettünk egy nagy sétát, kicsit beleláthattak abba, mi is zajlik most körülöttem. Természetesen most egész Amerika Halloween-lázban ég, tegnap mi is voltunk egy buliban Hollywoodban (kalóz voltam), mindenhol karneválok, felvonulások, lassan tébolydai őrületbe torkollanak az események. Közben persze mindenhol téma a keleti parton végigsöprő Sandy, az elnökválasztásról nem is beszélve, most már nagyon a finishben vagyunk. Az összes vitát látva, bár inkább demokrata párti vagyok, Romney az első vitában sokkal a másodikban pedig legalább olyan meggyőző volt mint a jelenlegi Mr. President. Pénteken Malibuba megyünk (ha jó lesz az idő talán kipróbálom a szörfözést is, hogy igazi menő kaliforniai srácnak érezhessem magam :D), strandolunk egy kicsit, túrázunk a környéken, ott is ámulunk egyet a jóléten, vasárnap pedig Pasadénába megyek, ahol a 9 órai mise után belevetem magam a főtéri hétvégi vásárba! Happy Halloween! :)

Ittlétem hetedik hétvégéjén két egymással szöges ellentétben álló nevezetességet kerestünk fel: az amerikai értelemben vett nyugati csillogás és a hitelkártyákat nem kímélő fogyasztás, szerencsejátékozás ékszerdobozát, Las Vegast; és a valódi, tisztább értéket képviselő, a természet elemi erejét sugárzó, végtelennek tűnő Grand Canyont. Előrebocsátom, hogy ez a beszámoló a teljesség igénye nélkül íratik, hiszen mindannyian tudjuk: What happens in Vegas stays in Vegas... ;)

Csütörtökön jogon már kevésbé tudtam koncentrálni és elmélyedni a bilaterális és az unilaterális szerződéskötések problémakörének izgalmas világában, sokkal inkább a közelgő hétvége járt a fejemben. Krisztivel óra után már úgy búcsúztunk el (mivel ő másik kocsiban utazott, ami egy órával később jött utánunk): "See you in Vegas!" ("Találkozunk Vegasban!") (0,99999 valószínűséggel akkor először és egyben utoljára köszöntünk el így egymástól, mégis annyira fancy volt!!! :D )

Délután 3 óra körül pedig már a hátunk mögött hagytuk Los Angeles örökösen dugóban álló freeway-eit, és nem volt más előttünk csak egy kb. 4 órás út Nevada felé a sivatagon át. Kicsit off, de hadd jegyezzem meg itt, hogy Kaliforniában nagy divat az úgynevezett carpool, ami egy külön sáv olyan gépjárművek számára, melyekben legalább 2 személy foglal helyet (mi rekordot döntöttünk: 5-en ültünk egy 5 személyes kocsiban). Ha valami, akkor ez tökéletesen reprezentálja az itteni gépjárműhasználatot: mindenkinek van kocsija, és így aztán ez a kevéssé environment friendly arány 1-hez tart (1 fő/kocsi). Na de erről már volt szó a blogban - repetitio est mater studiorum! - vissza a triphez! Mivel délután indultunk, így 2 órányi utazás után elért minket a naplemente, ami gyönyörű sárgás-narancsos pasztellszíneket kölcsönzött a Narancsvidéknek, melyet sziklás, kicsit Dél-Olaszországra és Horvátországra emlékeztető hegyvidékes, gyér növényzetű táj jellemzett. Körülbelül félúton cseréltünk Leevivel, onnantól én vezettem Vegasig, egyenesen a The Stripe-ig, ami az ottani főútnak felel meg a fényűzőbbnél fényűzőbb szállodákkal és kaszinókkal. Sajnos lemerült a GPS-ünk így "vakon" vezettem "Kaszinóvárosban", hát volt egy-két érdekes megoldásom, annyi szent. :D Mindenesetre röpke egy óra alatt megtaláltuk a - magyarországi léptékben mérve - gigantikus Falmingo hotelt, ahol viszonylag olcsón szálltunk meg, ráadásul a The Stripe középső részére volt panorámánk a szobánkból, nagyon elégedett voltam az ár-érték arányunkkal. Kicsit úgy éreztem magam abban a hotelben, mint az Esőember című filmben Charlie Babbit alias Tom Cruise.

Ugyan 11 körül érkeztünk meg, az este még csak ekkor kezdődött (itt minden szórakozóhely legalább hajnali 4-ig nyitva van, de akkor sem hazudok nagyot, ha azt állítom, Las Vegasban konstans party zajlik a nap 24 órájában a hét valamennyi napján)! Felkerestünk több helyet is (Pure, Treasures, Tao), de inkább a kaszinózásról szólnék pár szót. Nagyon hezitáltam, hogy most akkor, kellene-e játszanom avagy sem. Végül arra jutottam, bánnám, ha legalább minimális téttel nem próbálnám ki valamelyik "lehúzó" játékot. A szabályok könnyen feldolgozhatósága miatt a Black Jackre esett a választásom. 30 dollárral szálltam be, a minimum tét egy körre 15 zöldhasú volt, így aztán két szerencsétlen kör után ki is eshettem volna. Körülbelül 10 kört játszottam (vegyük észre, hogy ez egyben azt is jelenti, NEM buktam el azonnal az els két kört :D @Fortuna: THANKS!!!), álltam 15 dolcsin és 60-on is, aztán szerencsétlen körök következtek, végül amikor sikerült elérnem újra a 30 dollárt (a zéró profit szintet), úgy döntöttem, inkább nem kockáztatok és kiszállok. :D Ennélfogva, ahogy a magyarság kincsestárának népmeséiből tudjuk: "játszottam is meg nem is..." :)

Másnap felfedeztem a várost, ahol egyébként meglepően kevesen laknak, mindössze 500 ezren. Na, nem csodálom, én sem lennék képes itt élni, minden annyira mű... Ázsiai kompániámmal (Albusszal, Briannel, Adriennel és Oliviával) szinte minden hotel előtt jártunk, és azt kellett megállapítanom, hogy sok különbség azért nincsen. A recept mindenhol a következő: végy egy nagyon magas, lehetőleg minimum 30 emeletű, erősen légkondicionált, belül márkás parfümillatra emlékeztető illatot kibocsátó szellőztetőrendszert és az első szintre rendezz be egy hatalmas kaszinót lenge öltözetű, nőnemű személyzettel és kecses mozdulatokkal kártyát osztó krupiékkal. Ha mindez nem lenne elég, valahogyan szerezz be egy medencét is a pool party-k kedvéért lehetőleg sok szökőkúttal, egy patio sem árt. De ha ezek megvannak, onnan igazából már nem lehet nagyot bukni. A mi esetünkben megítélésem szerint erősen a Bruno Banani Time To Play parfümre hajazó illat terjengett a szállodában, mely roppant kellemes atmoszférát teremtett nagy tétek rakására és a szállóvendégek "egyszer élünk, 1000 dollárt a pirosra!"-énjének kibontakozására.

A második este kicsit bátrabb voltam. A Tao-i party után 2 óra körül átmentem a Planet Hollywood nevű kaszinóba, és a tegnapi konklúziókat levonva, újra beszálltam 30 dollárral kártyázni. Egész jó lapokat kaptam, és 5 kör után 63 dollárnál voltam. A mellettem ülő kollégámnak ugyanakkor nem volt ekkora szerencséje, nem egész 2,5 perc alatt bukott el 140 dollárt. Nem tudom, talán valamelyik angyal üzent értem, hogy most szálljak ki, mert a későbbi körök semmi jót nem ígérnek, akárhogy is volt, kiszálltam. Elsiettem a kasszához, hogy beváltsam a zsetonjaimat és keszhez vehessem a 63 dollárt, implicite egyben a realizált 33 dollár profitot. :D Még sosem kerestem másodpercenként 61 forintot... :D (Geri ugyanakkor nagy valószínűség szerint a "kockázatkerülő" befeketető minősítéssel bélyegezné még e tettemet :D )

2 vad éjszaka után a világ 7 csodája közé tartozó Grand Canyon felé vettük az irányt Arizonán keresztül. Útba esett a Hoover Dam (gát) is, ami újra felidézte bennem a felismerést, mennyit köszönhet az emberiség a mérnököknek. Lehet itt akármilyen rivalizálás a Corvinus és a BME között, azért azt el kell ismerni, hogy nélkülük sehol se lennénk. Ettől függetlenül: Corvinus RULEZ!!! :D Arizona teljesen más mint Nevada, a tájat egyértelműen dominálják a kaktuszok, még az arizonai autók rendszámait is parányi kaktusszal látták el ennek demonstrálására. Megérkezve a Grand Canyonhoz, rengeteg fotót készítettünk, még csak kerítés sincs, "szabadon" le lehet esni a szakadékba, ami több ezer méter mély, alul a Colorado hömpölyög. Azon a részen, ahol mi voltunk senki sem halt meg az elmúlt években, azonban a másik turisták által igen gyakran felkeresett részen átlagosan évente 6 ember zuhan a mélybe, s egyben a biztos halálba. Rémisztő!

Amikor a fotókészítési láz száznál is több exponálás után alábbhagyott, kicsit belefeledkeztem a végtelen tájba. Térerő nélkül, ott a "semmi közepén" elvágva mindennemű civilizációtól a mindenség tárult elém. Nem voltak határok, hiányzott az az urbánus környezetben megszokott emberi kontroll, ami a környezetet igyekszik kijátszani és befolyása alá hajtani. Mi emberek olyan aprónak tűntünk ott a természet hatalmasságához képest, hogy az az érzésem támadt, lehet akármennyi pénze, tulajdona az embernek, beszélhet akárhány nyelven, lehet bármennyire is elismert a nyugati értékrendszer tükrében, az csak ott számít, itt azonban semmilyen jelentőséggel nem bír. Lélegzetelállító volt...

Hazafelé én vezettem a Grand Canyonból Los Angelesig, ami azért volt nagyon furcsa, mert úgy éreztem: jaj de jó, egy csodálatos, de ugyanakkor elég fárasztó hétvége után végre hazamegyünk. Magam is meglepődtem rajta, de most már közel ugyanolyan komfortérzetem van ebben a 13 milliós metropoliszban mint Budapesten. Hollywoodból GPS nélkül hazavezettem, egyre jobban kiismerem magam, a nagy részét felfedeztem a városnak. Los Angeles kezdi belopni magát a szívembe...

Kedden 11 óra 35 perc környékén véget ért ittlétem első midterm időszaka! Épp idejében, mert már kezdtem besokallni a sok tanulástól, amivel az ezt megelőző teljes hétvége járt. Azt persze el kell ismernem, hogy ha nem ilyen aggregált mennyiségben kellett volna magamba szívnom a tudást - hanem mondjuk a klasszikus "óráról órára" való készülés nemes, ámbár még senki által ki nem próbált metódusát tettem volna magamévá - ezerszer könnyebb dolgom lett volna. Dehát szeretjük a kihívásokat! Magukról a vizsgákról annyit, hogy bár a teljes tananyagot átölelték, voltak eléggé szivatós, amolyan VezSzerv Tanszék-féle kérdések, mégsem éreztem nehezebbnek őket, mint mondjuk a Corvinusos vizsgákat. Sőt! Abszolút nem érzem hátránynak vagy nehezítő körülménynek, hogy minden angolul zajlik, minden sokkal érdekesebb, nagyon élvezem! Na azért ebben talán van némi pozitív értelemben vett lingvális perverzitás...

Az elmúlt napok kemény intellektuális megpróbáltatásai után a hétvégére valami igazán amerikai programot ötöltünk ki: Las Vegasba megyünk csütörtökre és péntekre, aztán - ha már Nevadában vagyunk - megnézzük a Grand Canyont! El sem tudnék képzelni jobb programot, már nagyon várom! A sivatagi kiruccanás kuriózuma, hogy Kriszti pont a kaszinók fővárosában tölti be 21. életévét, így már ő is legálisan fogyaszthat olyan vegyületeket, melyekben az etilén szénláncokhoz kapcsolódó egyszeres hidroxilgyökök száma kirívóan magas. Hasonló koncepcióban gondolkodunk, mint anno San Francisco esetében tettük: autót bérlünk, és úgy vesszük - ez esetben - keletnek az irányt!

Most pedig következzenek minden szigorú logikai struktúrától mentes, ad-hoc jellegű apró leírásaim Los Angeles-szel, Amerikával, az itteni (nem) hétköznapi élettel kapcsolatban:

A lakótársaimról. Mivel 3 echte amerikaival lakom egy apartmanban, így van szerencsém testközelből elemezni a so called "amerikai kultúrát". Nos, elképesztő - Várdiné-szerű fogalmakkal élve vérlázító - milyen sok időt fecsérelnek el TV nézéssel. Eszméletlen! Mégha dokumentumfilmeket néznének, vagy egyfolytában a CNN hír- és oknyomozó riportjai mennének, de nem! Mónika show szintű talkshow-k tucatjai, krimi sorozatok egész hada ragasztja a képernyőkhöz a szabadidejük hasznosabb eltöltésére nem is gondoló roomie-jaimat. Talán meg se kell jegyeznem, a 20. századi (egyébként magyar feltalálói gyökerekkel is rendelkező) technikai csoda most is mohón eszi az áramot a nappaliban, ezekben a percekben éppen egy szőkés barna hajú, smaragdzöld szemű istennő igyekszik megmenteni a Földet az alienektől...

Az amerikaiakról. Összességében úgy érzem egyébként, hogy az amerikaiak nagy része magányosabb mint mondjuk európai társaik (ide vezethet a sokszor relatíve inhumán értékekre építő individualista társadalom!), kevésbé (de legalábbis másképp) foglalkoznak a "barátaikkal", nehezebben nyílnak meg másoknak őszintén (most egy percre vonatkoztassunk el a mindannyiunk által ismert "mindig vidám vagyok és olyan erősen mosolygok, ahogy csak a ránctalanítókrémemen feltüntetett óvó címke engedi"-viselkedéstől). Tehát ha valaki mondjuk tényleg problémákról (legyen az lelki, anyagi természetű) akar beszélni, az amcsik gyorsan témát váltanak, idegenkednek mindennemű negativitástól. Ennek persze a másik oldalról hatalmas előnyei vannak: pozitív gondolkodás, örök lelkesedés és érdeklődés (hogy ez mennyire őszinte, még nem sikerült eldöntenem, további analízist igényel a kérdés...) További komoly értéket képvisel az, ahogy a kisebbséggel bánnak itt. A kisebbséget most nagyon tág értelemben kell elképzelni: legyél izraelita vallású, meleg,ovo-lakto vegetáriuánus, miafizita, származzál Burkina Fasóból, ez mind érték. Mert eltérsz az átlagtól, más vagy mint a többség, és ez mindenkiben tetszést kelt! Rendkívül toleráns társadalomról tesznek tanúbizonyságot az amerikaiak kultúrától függetlenül, ezt el kell ismerni. Egyébként az eleinte sokkoló mértékű etnikai diverzitáshoz kezdek hozzászokni, annyiféle embert meg lehet itt ismerni, az extremitások tárháza végtelen...

A los Angeles-i tömegközlekedésről. Ha a családommal születésem óta Kaliforniában élnék a helyzet a következő lenne: Anyunak, apunak és nekem természetes, hogy lenne kocsink, de már azon kezdenénk gondolkodni, milyen autót kéne beszerezni öcsémnek, Csongornak, aki mindjárt 16 éves lesz! Tényleg mindenkinek van kocsija Los Angelesben, ezért aztán miért is használnák a tömegközlekedést? Ez a kulturális magyarázata annak, miért nincsen normálisan kiépítve a tömegközlekedés, de a fenti fejtegetésnek van még egy evidens következménye. Csak a legszegényebb (értsd: a legeslegszegényebb) néprétegek veszik igénybe a metrót és a városi buszokat, így amikor mi cserediákok is kénytelenek vagyunk ezzel utazni, hát... nagyokat nézünk... Amilyen emberek ott megfordulnak... Mea maxima culpa @BKV... Ha azonban az ember valamelyik LA-i strandon jár, egyből déjà vu-je van: Igen őket láttam a filmekben! Ott aztán hihetetlen a gazdagság, dollárok ezrei röpködnek percek alatt...

A gyalogosátkelőről. Talán kevésbé izgalmas topic, és nem túl bonyolult megoldás, amit itt alkalmaznak, de annyira tetszik! :D A forgalmasabb csomópontokban úgy van kialakítva a jelzőlámparendszer, hogy minden második alkalommal, csak a gyalogosoké a kereszteződés, vagyis keresztbe is át lehet kelni az úton (ilyen kis sávok vannak felfestve az útra keresztbe is), ami jó pár percnyi időspórolás naponta, nem kell körbe menni, mint mondjuk otthon. Egyszerű, de tök praktikus megoldás. Like.

A továbbiakban olykor-olyakor írok majd egy-két ilyen általános kommentet úgy en-bloc a különbségekről, vagy az olyan eltérésekről, melyeket említésre méltónak találok. Most megyek, beugrom a hostomhoz valamilyen desszertre, amire meghívott, holnap lesz egy órám, aztán irány Las Vegas és a Grand Canyon! :)

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, s egyszer csak azon kapom magam, hogy már jóideje nem adtam magamról életjelet, ez a bejegyzés ezt a hiányosságot hivatott pótolni. 

A szülinapom után rá kellett döbbennem, hogy most 1-2 hét erejéig új barátok vágynak közös találkozásra velem: drága (a szó klasszikus értelmében is - nagyon - drága) amerikai tankönyveim. Az 5. héttel nem csak egy kerek fordulóhoz érkeztünk - egy hónapja vagyok az Angyalok városában -, de ránk köszöntött a Midterm I. időszak is tele ZH-kal, beadandók leadási határidejével. Tegnap megírtam életem első itteni ZH-ját pénzügyből, ami szerencsére 91% körülire sikerült. Ennek felettébb örültem, lévén igencsak igénybe kellett vennem Corvinusos tudásbázisomat, az itt leadott anyag nem feltétlenül lett volna elég, hogy kisakkozzam a jó megoldásokat... Jövő héten folytatódik a midterm-móka két bájos, ám annál inkább veszélyesebb szereplővel kiegészülve: amerikai joggal és nemzetközi marketinggel. Bár utóbbi sokak számára "bullshitgyanús"-nak tűnhet, sose feledjük a háború első szabályát: sose becsüld le az ellenséget! A második felvonás előtt azonban vár még rám egy mesés hétvége "premier előtti próbákkal" valamelyik campusi könyvtárban, de az is lehet, hogy pléden fekve egy parkban fogom kellemesebbé tenni a tananyag elsajátítását.

Alighanem túl sok volt a jóból és a 'minden hiperszuper'-életérzésből, ez már az égieknek is szemet szúrhatott, mert rendesen kibabráltak velem múlt héten. Elég csúnyán megfáztam egy ominózus hollywoodi buliban (ami egyébként hihetetlen volt: limuzint béreltünk és úgy mentünk el huszonegynéhányan arra a helyre, ahol Julia Roberts és Richard Gere - ugyan csak a filmvásznon - egymásra talált; 2 szórakozóhelyet is felkerestünk, az egyikben pár percenként konkrétan pénzt szórtak a tömegbe!), nagyon fájt a torkom és náthás is voltam (vagy ahogy Feri bácsi mondaná: "grippém volt." :D ). Alighogy kikúráltam magam a megfázásból - persze a híres-neves, autentikus magyar kúrapraktikák gazdag eszköztárából merítve húslevest is főztem magamnak -, elkaptam a szobatársamtól valamilyen vírust, amitől meg a hasam kezdett el menni (Feri bácsi: "áh...szóval diaréd volt?). Mikor már elég rosszul voltam, bevettem rá gyógyszert, másnap piros pöttyök ékesítették a testemet; az orvosnál kiderült, allergiás vagyok a gyógyszerre... Így nem tudtam elmenni a focimeccsre sem, ahol pedig mindenki ott volt. Most végzek az allergia elleni gyógyszerrel, és már úra a régi másomat látom a tükörben. Ha azt mondom ez nem az én hetem volt, akkor azt hiszem szofisztikáltan fogalmaztam. :D De a lényeg, hogy már minden a legnagyobb rendben, csak ez az intermezzo nem hiányzott.

Ami a főzést illeti, nincs könnyű dolgom. Nehéz beszerezni azokat a hozzávalókat (például a leveshez nem találtam se zellert, se karalábét), amiket otthon egy pillanat alatt megvehetek bárhol. Mindennek más az íze egy kicsit, ez csak nehezít az ügyön. A rakott krumpli se lehet igazi rakott krumpli, mert rendes kolbászt se tudtam venni semelyik élelmiszerláncban. Korántsem újkeletű felismerés - számomra egy picit talán mégis az -, de a főzés bizony rendkívül időigényes tevékenység (ez a megállapítás azt hiszem toplistás lenne az eletigazsagai.hu-n :D ). Most, hogy mindig magamra kell főznöm - feltéve persze, hogy kitartok az elveim mellett, és nem eszek nap mint nap amerikai gyorskaját -, tudom csak igazán értékelni mindazok (elsősorban persze édesanyám és nagyszüleim) munkáját, akik valaha ételt készítettek nekem. :) Hiába, puding próbája az evés... Cody (az itteni hostom) ismeri a legjobb magyar éttermet a városban (egy talpalatnyi Magyarország), úgy érzem, most már nagyon itt az ideje, hogy ellátogassak oda!