Kedden 11 óra 35 perc környékén véget ért ittlétem első midterm időszaka! Épp idejében, mert már kezdtem besokallni a sok tanulástól, amivel az ezt megelőző teljes hétvége járt. Azt persze el kell ismernem, hogy ha nem ilyen aggregált mennyiségben kellett volna magamba szívnom a tudást - hanem mondjuk a klasszikus "óráról órára" való készülés nemes, ámbár még senki által ki nem próbált metódusát tettem volna magamévá - ezerszer könnyebb dolgom lett volna. Dehát szeretjük a kihívásokat! Magukról a vizsgákról annyit, hogy bár a teljes tananyagot átölelték, voltak eléggé szivatós, amolyan VezSzerv Tanszék-féle kérdések, mégsem éreztem nehezebbnek őket, mint mondjuk a Corvinusos vizsgákat. Sőt! Abszolút nem érzem hátránynak vagy nehezítő körülménynek, hogy minden angolul zajlik, minden sokkal érdekesebb, nagyon élvezem! Na azért ebben talán van némi pozitív értelemben vett lingvális perverzitás...
Az elmúlt napok kemény intellektuális megpróbáltatásai után a hétvégére valami igazán amerikai programot ötöltünk ki: Las Vegasba megyünk csütörtökre és péntekre, aztán - ha már Nevadában vagyunk - megnézzük a Grand Canyont! El sem tudnék képzelni jobb programot, már nagyon várom! A sivatagi kiruccanás kuriózuma, hogy Kriszti pont a kaszinók fővárosában tölti be 21. életévét, így már ő is legálisan fogyaszthat olyan vegyületeket, melyekben az etilén szénláncokhoz kapcsolódó egyszeres hidroxilgyökök száma kirívóan magas. Hasonló koncepcióban gondolkodunk, mint anno San Francisco esetében tettük: autót bérlünk, és úgy vesszük - ez esetben - keletnek az irányt!
Most pedig következzenek minden szigorú logikai struktúrától mentes, ad-hoc jellegű apró leírásaim Los Angeles-szel, Amerikával, az itteni (nem) hétköznapi élettel kapcsolatban:
A lakótársaimról. Mivel 3 echte amerikaival lakom egy apartmanban, így van szerencsém testközelből elemezni a so called "amerikai kultúrát". Nos, elképesztő - Várdiné-szerű fogalmakkal élve vérlázító - milyen sok időt fecsérelnek el TV nézéssel. Eszméletlen! Mégha dokumentumfilmeket néznének, vagy egyfolytában a CNN hír- és oknyomozó riportjai mennének, de nem! Mónika show szintű talkshow-k tucatjai, krimi sorozatok egész hada ragasztja a képernyőkhöz a szabadidejük hasznosabb eltöltésére nem is gondoló roomie-jaimat. Talán meg se kell jegyeznem, a 20. századi (egyébként magyar feltalálói gyökerekkel is rendelkező) technikai csoda most is mohón eszi az áramot a nappaliban, ezekben a percekben éppen egy szőkés barna hajú, smaragdzöld szemű istennő igyekszik megmenteni a Földet az alienektől...
Az amerikaiakról. Összességében úgy érzem egyébként, hogy az amerikaiak nagy része magányosabb mint mondjuk európai társaik (ide vezethet a sokszor relatíve inhumán értékekre építő individualista társadalom!), kevésbé (de legalábbis másképp) foglalkoznak a "barátaikkal", nehezebben nyílnak meg másoknak őszintén (most egy percre vonatkoztassunk el a mindannyiunk által ismert "mindig vidám vagyok és olyan erősen mosolygok, ahogy csak a ránctalanítókrémemen feltüntetett óvó címke engedi"-viselkedéstől). Tehát ha valaki mondjuk tényleg problémákról (legyen az lelki, anyagi természetű) akar beszélni, az amcsik gyorsan témát váltanak, idegenkednek mindennemű negativitástól. Ennek persze a másik oldalról hatalmas előnyei vannak: pozitív gondolkodás, örök lelkesedés és érdeklődés (hogy ez mennyire őszinte, még nem sikerült eldöntenem, további analízist igényel a kérdés...) További komoly értéket képvisel az, ahogy a kisebbséggel bánnak itt. A kisebbséget most nagyon tág értelemben kell elképzelni: legyél izraelita vallású, meleg,ovo-lakto vegetáriuánus, miafizita, származzál Burkina Fasóból, ez mind érték. Mert eltérsz az átlagtól, más vagy mint a többség, és ez mindenkiben tetszést kelt! Rendkívül toleráns társadalomról tesznek tanúbizonyságot az amerikaiak kultúrától függetlenül, ezt el kell ismerni. Egyébként az eleinte sokkoló mértékű etnikai diverzitáshoz kezdek hozzászokni, annyiféle embert meg lehet itt ismerni, az extremitások tárháza végtelen...
A los Angeles-i tömegközlekedésről. Ha a családommal születésem óta Kaliforniában élnék a helyzet a következő lenne: Anyunak, apunak és nekem természetes, hogy lenne kocsink, de már azon kezdenénk gondolkodni, milyen autót kéne beszerezni öcsémnek, Csongornak, aki mindjárt 16 éves lesz! Tényleg mindenkinek van kocsija Los Angelesben, ezért aztán miért is használnák a tömegközlekedést? Ez a kulturális magyarázata annak, miért nincsen normálisan kiépítve a tömegközlekedés, de a fenti fejtegetésnek van még egy evidens következménye. Csak a legszegényebb (értsd: a legeslegszegényebb) néprétegek veszik igénybe a metrót és a városi buszokat, így amikor mi cserediákok is kénytelenek vagyunk ezzel utazni, hát... nagyokat nézünk... Amilyen emberek ott megfordulnak... Mea maxima culpa @BKV... Ha azonban az ember valamelyik LA-i strandon jár, egyből déjà vu-je van: Igen őket láttam a filmekben! Ott aztán hihetetlen a gazdagság, dollárok ezrei röpködnek percek alatt...
A gyalogosátkelőről. Talán kevésbé izgalmas topic, és nem túl bonyolult megoldás, amit itt alkalmaznak, de annyira tetszik! :D A forgalmasabb csomópontokban úgy van kialakítva a jelzőlámparendszer, hogy minden második alkalommal, csak a gyalogosoké a kereszteződés, vagyis keresztbe is át lehet kelni az úton (ilyen kis sávok vannak felfestve az útra keresztbe is), ami jó pár percnyi időspórolás naponta, nem kell körbe menni, mint mondjuk otthon. Egyszerű, de tök praktikus megoldás. Like.
A továbbiakban olykor-olyakor írok majd egy-két ilyen általános kommentet úgy en-bloc a különbségekről, vagy az olyan eltérésekről, melyeket említésre méltónak találok. Most megyek, beugrom a hostomhoz valamilyen desszertre, amire meghívott, holnap lesz egy órám, aztán irány Las Vegas és a Grand Canyon! :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
innata 2012.10.10. 20:25:35
Nagy érdeklődéssel olvasom postjaidat, magam is voltam - ugyan csak 1 hónapot - Kaliforniában, szóval egy kevés rálátásom nekem is van a dolgokra.
Ami a tévénézést illeti: Magyarországon a 18-49 év közöttiek 2011-ben átlagosan naponta 220 perc tévét néztek (rá lehet keresni) míg az Egyesül Államokban ez tavaly 201 perc volt. (blog.nielsen.com/nielsenwire/wp-content/uploads/2011/04/State-of-the-Media-2011-TV-Upfronts.pdf) Valószínűleg te olyan társadalmi körökben mozogsz Magyarországon, ahol ez nincs így de hidd el a magyaroknál többet kevesen tévéznek a világban. És természetesen nem néznek minőségibb tartalmat, sőt. Persze ez szerintem is elég borzasztó, csak érdemes kontextusba helyezni, és nem erősíteni ezzel is az "amerikaiak hülyék" sztereotípiát.
Nekem roppant elhamarkodott és pontatlan következtésnek tűnik, hogy az amerikaiak magányosabbak. A "relatíve inhumán individualista értékekre épülő társadalom" egy nagyon jól hangzó mondat, csak sajnos értelme nincsen. Nem akarok egy szociológiai vitába belemenni, hogy például a nem individualista értékekre épülő iszlám kultúrkörbe tartozó országok napjainkban nem éppen a béke szigete, de ezt egy más fórumon kellene megvitatni. Mert ugyan a nyugati civilizáció az bizony valóban individualista bizonyos szempontból, de hogy ez "inhumán" lenne az tökéletes marhaság.
A tömegközlekedés természetesen nem azért nincs, mert minden embernek van autója, hanem fordítva. A korabeli lobbi (beszélek itt mondjuk a posztfordizmus koráról, az autógyártás fellendüléséről stb.) sikeresen akadályozta meg, hogy a nagyvárosokban kiépüljön a tömegközlekedés (sőt egyes helyeken egyenesen visszafejlesztették azt), ezzel is sarkallva az embereket arra, hogy vegyenek kocsit. Azon meg lehet nagyokat nézni, hogy "milyen emberek fordulnak meg ott", elesett szerencsétlenek és igen drogosok gondolom, akiknek segítség kellene. Bár az államokban szerencsére még nem süllyedtek olyan mélyre, hogy kriminalizálják a hajléktalanságot.
üdv :)
BlaiseDayBreak 2012.10.11. 01:57:06
Köszönöm az építő jellegű kritikát, lássuk az értékelést!
Ami az első pontot illeti, ha jobban megnézed, a televíziós szokásokra vonatkozó írásom a "lakótársaimról" bekezdésben szerepel, ráadásul ugyanebben a részben olvasható a "roomie-jaim" szó is, mely szintén lakótársakat jelöl. Vagyis a kritikát itt nem tudom elfogadni, lévén, én nem az összamerikai lakosságról alkottam véleményt, csupán azokról, akikkel megosztom a 116-os számú apartmant. Mindazonáltal, ha már felvetődött a kérdés, hadd jegyezzek meg valamit a te statisztikáddal kapcsolatban. Úgy gondolom, az adataid, melyek a 18-49 éves korosztályra vonatkoznak, erősen torzítanak, bölcsebb lenne csak az egyetemisták körében vizsgálódni (akikről szólok az adott bekezdésben). Hidd el nekem - én itt tanulok - szignifikáns különbségeket tárnánk fel. Otthon szakkollégista vagyok, 0 azaz 0 percet nézek TV-t (így tesz szakkollégista társaim 90%-a is), ha hazamegyek, akkor is minimálisan. Itt azonban minden apartmanban van TV, a saját otthonukban meg több is mint egy, evidens, több TV-t fognak nézni mint a magyar egyetemisták többsége. Persze szórás nálunk is akad, de meg merem kockáztatni azt a hipotézist, hogy az amerikai egyetemisták jóval több percet töltenek naponta televízió előtt.
Kritikád itt ennélfogva teljesen irreleváns, nem hangzott el általánosítás az amerikaiakra vonatkozólag, ellenkezőleg: konkrét személyekre korlátozódott az értékítélet.
Precízebb azonban a következő pontod. Valóban, óvatosan kell bánnunk az efféle általánosításokkal, nem célom legitimálni a közismert sztereotípiákat az amerikaiakkal szemben. Mindazonáltal úgy vélem, intuitíve is belátható, hogy nagyobb fokú individualizmus (mely megint csak nehezen vonható kétségbe az USA-ban, lásd Hofstede munkáját) – minimum – növeli a magányosság valószínűségét. Azt azért te sem állíthatod, hogy negatív korreláció mutatható ki az individualizmus szintje és a magányosság mértéke között. Az USA-val ellentétben, mely a low-context kultúrák iskolapéldája, a kollektivizmusra épülő high-context kultúrák sajátja a formális de főként az informális kapcsolatok fontosságának megnyilvánulása. 2 hónap után nem érzem azt, hogy az amerikai barátságok olyan tiszták és mélyek lennének, mint azokat otthon tapasztalom. Nem beszélnek a problémáikról (az individualizmus jegyében mindenki oldja meg maga és tartsa is meg magának), sőt mindent megtesznek a témaváltás érdekében, holott számomra kardinális fontossággal bír, hogy „kibeszéljem” magamból az adódó nehézségeket. Kivel legyek őszinte, ha nem a barátimmal? Ennek a hiányát érzem, és – nyilván ez már teljesen szubjektív –, de nem osztom a véleményedet a magányosság terén. Azonban ha ez megváltozik, te leszel az első akinek örömömben beszámolok róla. ;)
Erősen vitatható a kritika, számos elemzés igazolja a magányosságot és kapcsolja össze a hiperindividualizmussal.(The Wilson Quarterly. Daniel Akst: America: Land of Loners? (2010) ; Henry Holt, Bill McKibben: The Surprising Reason Why Americans Are So Lonely, and Why Future Prosperity Means Socializing with Your Neighbors (2010) ; Lonely Planet. Despite our inter-connectedeness, we’re now more alone than ever (2010) )
Egy mondat kétféle szempontból lehet értelmetlen: nyelvtanilag és tartalmilag. Felteszem te itt utóbbira gondoltál, mert az elöbbiben aligha van kivetnivaló. Hogy az inhumán mennyire erős kifejezés, nos ez vitatható, de megint csak a szubjektivitás meddő vitájába jutnánk vele. Ráadásul ott van előtte a „relatíve” fok-mérték határozó, mely szintén kicsit enyhíti, árnyalja, vagy ahogy te fogalmazol „kontextusba helyezi” a kifejezést. Nyilván relatíve inhumán, mert példának okáért a háború sújtotta afrikai országok, vagy a forrongó Közel-Keletnél valóban jobb a helyzet, ezt jól látod. Ugyanakkor a „gondoskodó”, „éjjeliőr” állam fogalomkörébe helyezve a kérdést, meglátásom szerint igenis embertelenebb körülmények uralkodnak bizonyos területeket illetően. Itt gondolhatunk a szociális háló szinte teljes hiányára, de vegyünk közelebbi, saját példát. Ha nincs megfelelő anyagi háttered, egyszerűen nem fogsz egyetemre járni Amerikában (az ösztöndíj rendszer a magyarhoz képest nevetséges), ameddig nem igazoltam, hogy van biztosításom, nem voltak hajlandóak szóba állni velem betegségem alatt a saját egyetememen! A rászoruló hajléktalanokért szinte semmit sem tesznek, mondjuk ki: a társadalom kvázi elhagyta, sorsára hagyta őket, nem látni azokat a kezdeményezéseket, melyek a társadalomba való reintegrálásukat szorgalmaznák. Azt hogy valakit sorsára hagynak (valaki vérzik az utcán, nem tud felállni, és mindenki tovább megy rajtam kívül anélkül, hogy segítene, ez számomra - tetszik, nem tetszik - inhumán. Hogy az individualizmus vezetett-e ide? Nézetem szerint döntő szerepe volt ebben.
A fentiek fényében mindkét szempont szerint értelmesnek találom a mondatom.
Na és az örök dilemma: mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk? A tömegközlekedésre vonatkozó írásom a következő implicit konklúziót tartalmazza: „mindenkinek van kocsija, tehát nincs normális tömegközlekedés” (mivelhogy nincs is igény rá). Szerinted ennek fordítottja igaz: „nincs normális tömegközlekedés, tehát mindenkinek van kocsija”. Nagyon érdekes a felvetésed, a lobbira és a posztfordizmusra (bár itt a tömegtermelési láz miatt talán korrektebb a fordizmust használni) vonatkozó megállapításaid helytállónak tűnnek. Ugyanakkor nem magyarázzák azt, miért épült ki a keleti parton Európával vetekedő szintű tömegközlekedés (NYC, Washington DC., hogy aztán Chicagóról ne is beszéljünk). Kulturális különbség? Ennyire erős lett volna a lobbi a nyugati parton, de kudarcot vallott a keleti parton? Vagy csak szimplán más a város szerkezeti struktúrája? (New York – felhőkarcolók, Los Angeles – hatalmas területen elterülő város) Egy biztos: ha megkérdezel egy helybélit, azonnal a szegényekkel való asszociációval hozakodik elő, és a gazdag kerületek azon aggodalmát hangsúlyozza, hogy rajtuk keresztül is átmennének a tömegközlekedés útvonalai, amitől persze viszolyognak.
Jó észrevétel, érdemes lenne bővebben utánaolvasni!
Még egyszer köszönöm a hozzászólást! A blogban általában kevésbé hozok statisztikákat, nem áll szándékomban kvantitatíve is alátámasztani gondolataimat (hiszen a gondolatok természetszerűleg szubjektívak), de úgy érzem, erre nincs is szükség, hiszen egy blog nem erről szól.
Üdv.,
Balázs :)