„For God so loved the world that he gave his one and only Son that whoever believes in him shall not perish but have eternal life.”

                                                                                    /John 3:16/

Nem állítom, hogy Magyarországon nagyon járnék misére. Sőt. Őszintén szólva csak gyerekkoromban jártam el párszor, amikor Győrszentivánon a nagyszüleimnél aludtam, mert ott mindenki járt misére, hát én is ki lettem parancsolva az ágyból vasárnap reggelente. Az sem lenne korrekt állítás, ha úgy fogalmaznék, feltétel nélkül hiszek Istenben, a hitem megdönthetetlen. De van mégis valami (talán épp a monumentalitásból fakadó) varázs a templomokban, amit csodálok. Ismerve a hazai római katolikus szertartást, mindenképpen el akartam menni egy amerikai (szintén római katolikus) szentmisére, hogy meglássam, mennyire hasonlít vagy épp tér el a kettő. Ha már lúd, legyen kövér: a pasadenai St. Andrew Church-re esett a választásom.

Amy-vel, aki az itteni kolim RA-je (kicsit olyan mint az MCC-ben a nevelőtanár), 8:50 körül indultunk, hogy időben érkezzünk a 9:30-kor kezdődő liturgiára (a következő „session” 11-kor már spanyol nyelven zajlik). Nagyjából 10 perccel korábban érkeztünk, így volt alkalmam kicsit körülnézni előre is. A templom belseje a klasszikus építészeti megoldásokat alkalmazza, az oltár fölött hatalmas koppintásként terebélyesedik a velencei Szent Péter-bazilikában található Bernini-féle mini-baldachin, és némi inkonzisztenciaként a kőből épült márványdíszítéssel ékesített "szentélyt" fakupola borítja.

A harangszó ugyan elmaradt, de mégis rájöttünk (ja, fontos infó: Amy még sosem volt katolikus szentmisén), hogy elkezdődött a ceremónia, ugyanis – mint esküvőkkor Magyarországon – a bejárat felöl vonult be a pap kompániájával: elöl egy hatalmas aranyozott keresztet cipelő ministránssal, majd 2 gyertya égett gyermekkezek közt, végül egy eminens világi személyiség mutatta fel a Szentírást a klérikus menet laikus tagjaként. Kissé furcsa volt, hogy nem az orgona szólt, a közönséget saját hegedűből és zongorából álló „zenekar” szórakoztatta, s külön énekesnő tompította el mikrofonjába énekelve a hangképzési tehetséggel kevésbé megáldott, de annál lelkesebb hívők hangját.

Mivel egyre inkább közeledünk 2012. december 21-hez, amikor is a maják szerint eljön a világvége (halkan jegyzem meg, hogy én is pont ezen a napon térek haza), az aznapi „téma” ehhez kapcsolódott. A pap igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy nem lesz világvége, ettől nem kell tartani, meg aztán ha világ vége lenne is, aki igazán hisz, az úgyis megmenekül. Vagyis mi biztonságban vagyunk – minden rosszmájúság nélkül hadd tegyem hozzá, hogy meglehetősen implauzibilis érvelés… :D Meg aztán azt is érdemes figyelembe venni, hogy 2012. december 21-ével csak egy új, szintén 5125 éven át tartó ciklus veszi kezdetét az időszámításban, tehát nem maga az idő (a világ) ér véget, csupán az aktuális periódus érkezik a végéhez. A maja-apokalipszis tehát mindenképpen elmarad, ahogy elmaradt 5125 éve, Kr.e. 3114. augusztus 11-én is.  

A mise zenitjéhez közeledve, következett az áldozás, hát kimentünk mi is Amy-vel (gondolva, egyszer kaphatunk csak LA-i ostyát, kár lenne kihagyni). Az ostya után – nekem fel sem tűnt – de egy másik sorba kerültünk be azonnal, ahol egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy másik pap földöntúli átéléssel azt mondja nekem, miközben egy drágakövekkel kirakott aranyserleget emel felém: „Blood of God” (Isten vére). Olybá tűnt, itt már késő visszakozni, ösztönösen csak annyit tudtam kinyögni: AMEN! – és hörpintettem egyet.

Utólag belegondolva, azért nem annyira guszti, hogy minden egyes hívő ivott abból a borból, de hát reméljük, rendesen meg volt áldva… :) Amy (aki nem igazán vágta, mikor mit kell csinálni) elmulasztott „ÁMEN-ezni”, így mielőtt megkaphatta volna a megáldott bor ráeső részét, kisebb vitába elegyedett a pappal, aki közölte vele: „you’re supposed to say AMEN” („mondanod kell, hogy ÁMEN”). Azt hiszem itt bukott le igazán, hogy még sosem volt szentmisén. :D Mindenesetre vicces volt, bár kicsit furán néztek ránk. :D

Ezután még szólt az ének percekig, megjelentek az adománygyűjtő öltönyös úriemberek is bármekkora összeget elnyelni képes kosaraikkal, de itt (a privacy rights miatt) borítékba kell rakni a pénzt, így aztán senki sem lehet különb csak azért, mert többet adakozott. Amikor végezetül a tiszteletes e szavakat mondá, „a szentmise véget ért, menjetek békével”, mindenki kórusban vágta rá, akárcsak otthon „Istennek legyen hála”. És akkor valami váratlan dolog történt: mindenki elkezdett tapsolni (akárcsak egy jó show műsor után). A falka-effektus jegyében persze mi is így tettünk. Konklúzióként annyit érdemes megjegyezni, hogy a misék ugyan egy bizonyos fokig amerikanizálódtak, sokkal több show-elem fedezhető fel bennük mint otthon, de azért nem esnek át a ló túlsó oldalára, döntő mértékben megmaradtak a gyökereknél.

Isten áldásával felvértezve ezt követően felfedeztem Old Pasadenát, majd Amy elvitt ahhoz a házhoz, ahol a Kill Bill 1. egyik jelenete játszódik: Uma Thurman ebbe az utcába látogat, hogy megölje egykori társát, az áruló Vernita Greent (afroamerikai szereplő), akiből időközben pasadenai háziasszony lett. A házat azóta újra festették, most kék színben pompázik (a filmben látható zöld helyett), csomó képet csináltam, még a tulajjal is összefutottam, aki éppen akkor jött ki a házból, amikor ott fotózkodtunk.

Pasadena nagyon helyes kisváros, de mára gyakorlatilag Los Angeles egyik kerületévé vált, ahogy a város egyre nagyobbá vált. Pénteken amikor a hostjaimat látogattuk Los Angeles déli részén, most pedig mikor a pasadenai idillt láthattam testközelből, ezek a külvárosi, családi részek mind-mind erősítik azt az érzést bennem, hogy bizony tudnék itt élni…