Miért éppen Kalifornia?

A múlt hétvégém igencsak sűrűre sikeredett. Péntekre meghívást kaptunk Kriszti és én az itteni hostjainktól egy igazi amerikai brunchra ( ≈ együnk valami könnyűt reggelire, töltsük együtt az egész délelőttöt, kacagjunk nagyokat, majd a brunch zárásaként fogyasszunk el egy mennyei ebédet valamelyik étteremben). Cody (Bali hostja) és Clay (Kriszti hostja), a kaliforniai ikrek egy csodálatos környéken laknak Los Angeles déli részén. Eleddig nem volt alkalmunk igazán megismerni a dél-LA-ig strandokat – Hermosa Beach, Redondo Beach, Manhattan Beach – így tulajdonképpen ennél inkább „kapóra sem jöhetett” az (a pejoratív konnotáció nélkül tessék érteni ezt… :D), hogy a város pont ezen a részén laknak. Igazi suburban area ez, már-már „született feleségek”-es házakkal, de nagyon erős mediterrán beütéssel, kerítés persze sehol – szerintem már lassan az lesz furcsa, hogy otthon meg ugye kerítés, kerítés és kerítés. :) Szóval ezek a drága, vidám vendéglátóink vagy 30 percre lakhatnak jelenlegi otthonomtól, Annenbergtől, a teraszukról pazar kilátás nyílik az óceánra, észak felé pillantva a távolban fel-felbukkannak a belváros felhőkarcolói, keleti irányba vetve pillantásunkat pedig síelésre is alkalmas hegyeket láthatunk. Ezen a teraszon reggelizni a kaliforniai napsütésben házi készítésű muffin és frissen facsart narancslé kíséretében kezünkben egy Los Angeles Times-szal, hát... priceless lehet. Otthonukban szinte mindenhol családi képekbe bukkantam, minden fontos esemény lencsevégre kapatott: „ballagás” az oviból, az általános iskolából (persze már ez is dísztalárban, nem ám csak a diplomaosztón!), a középsuliból. Az egyetemtől való búcsúzást megörökítő exponálásra azonban még 1 szemesztert bizonyosan várni kell. Édeaspjukról, akit én maximum 50-52 évesnek lőttem be első blikkre, kiderült, hogy túl van a 70-en is. Anyukájuk nagyon édes, meghívott minket hálaadásra, de már elígérkeztünk máshova, úgyhogy végül a Busia-Thanksgiving nélkülünk fog lezajlani.

A délelőttöt tehát a strandokon való sétálással és beszélgetéssel töltöttük, nagyon aranyosak voltak, ahogy körbekalauzoltak minket a környéken, minden részen megtudhattunk egy-egy helyi történetet, belső infót, például azt, hogy Manhattan Beach sok-sok Lakers sportoló otthona, de – amennyiben nem teniszversenyeken van – akkor Maria Sharapova is itt hajta álomra a fejét több millió dollárt érő tengerparti házában. Zárásként a The Kettle nevű étteremben ebédeltünk, ahol az egyre inkább kínzó Anyu-féle fokhagyma-krémleves iránti vágyamat, francia hagymalevessel próbáltam kielégíteni – sikertelenül. Ellenben a szendvicseik isteni finomak voltak. :)

Szombaton megint kicsit művelődtünk, és a malibui Getty Villa után ellátogattunk a Getty Múzeumba, ami szinten egy magaslaton terül el (vajon ez egyfajta kvázi-evidens szimbólum a Getty család Amerikában betöltött státuszára is? – rejtély…). A múzeumba persze megint nem lehetett kocsival menni, hát villamosoztunk. Körülbelül 3 órát tölthettünk el itt, a lakótársam Paul is velünk jött, aki némi gyermeki bájjal megkérdezte a „francia festők” emeletén, hogy: „So, tell me, Blaise, most of the painters are french, hah?” – Mosoly. :) Paul egyébként annyira jó fej, nagyon nagy mázli, hogy ő is a lakótársam, kevés ilyen jólelkű srácot ismerek mint ő. A művészettörténeti túra után egy finomat vacsoráztunk a Grove-ban, ahol cheesecake-kel zártuk a tökéletes napot.