Miért éppen Kalifornia?

Ittlétem hetedik hétvégéjén két egymással szöges ellentétben álló nevezetességet kerestünk fel: az amerikai értelemben vett nyugati csillogás és a hitelkártyákat nem kímélő fogyasztás, szerencsejátékozás ékszerdobozát, Las Vegast; és a valódi, tisztább értéket képviselő, a természet elemi erejét sugárzó, végtelennek tűnő Grand Canyont. Előrebocsátom, hogy ez a beszámoló a teljesség igénye nélkül íratik, hiszen mindannyian tudjuk: What happens in Vegas stays in Vegas... ;)

Csütörtökön jogon már kevésbé tudtam koncentrálni és elmélyedni a bilaterális és az unilaterális szerződéskötések problémakörének izgalmas világában, sokkal inkább a közelgő hétvége járt a fejemben. Krisztivel óra után már úgy búcsúztunk el (mivel ő másik kocsiban utazott, ami egy órával később jött utánunk): "See you in Vegas!" ("Találkozunk Vegasban!") (0,99999 valószínűséggel akkor először és egyben utoljára köszöntünk el így egymástól, mégis annyira fancy volt!!! :D )

Délután 3 óra körül pedig már a hátunk mögött hagytuk Los Angeles örökösen dugóban álló freeway-eit, és nem volt más előttünk csak egy kb. 4 órás út Nevada felé a sivatagon át. Kicsit off, de hadd jegyezzem meg itt, hogy Kaliforniában nagy divat az úgynevezett carpool, ami egy külön sáv olyan gépjárművek számára, melyekben legalább 2 személy foglal helyet (mi rekordot döntöttünk: 5-en ültünk egy 5 személyes kocsiban). Ha valami, akkor ez tökéletesen reprezentálja az itteni gépjárműhasználatot: mindenkinek van kocsija, és így aztán ez a kevéssé environment friendly arány 1-hez tart (1 fő/kocsi). Na de erről már volt szó a blogban - repetitio est mater studiorum! - vissza a triphez! Mivel délután indultunk, így 2 órányi utazás után elért minket a naplemente, ami gyönyörű sárgás-narancsos pasztellszíneket kölcsönzött a Narancsvidéknek, melyet sziklás, kicsit Dél-Olaszországra és Horvátországra emlékeztető hegyvidékes, gyér növényzetű táj jellemzett. Körülbelül félúton cseréltünk Leevivel, onnantól én vezettem Vegasig, egyenesen a The Stripe-ig, ami az ottani főútnak felel meg a fényűzőbbnél fényűzőbb szállodákkal és kaszinókkal. Sajnos lemerült a GPS-ünk így "vakon" vezettem "Kaszinóvárosban", hát volt egy-két érdekes megoldásom, annyi szent. :D Mindenesetre röpke egy óra alatt megtaláltuk a - magyarországi léptékben mérve - gigantikus Falmingo hotelt, ahol viszonylag olcsón szálltunk meg, ráadásul a The Stripe középső részére volt panorámánk a szobánkból, nagyon elégedett voltam az ár-érték arányunkkal. Kicsit úgy éreztem magam abban a hotelben, mint az Esőember című filmben Charlie Babbit alias Tom Cruise.

Ugyan 11 körül érkeztünk meg, az este még csak ekkor kezdődött (itt minden szórakozóhely legalább hajnali 4-ig nyitva van, de akkor sem hazudok nagyot, ha azt állítom, Las Vegasban konstans party zajlik a nap 24 órájában a hét valamennyi napján)! Felkerestünk több helyet is (Pure, Treasures, Tao), de inkább a kaszinózásról szólnék pár szót. Nagyon hezitáltam, hogy most akkor, kellene-e játszanom avagy sem. Végül arra jutottam, bánnám, ha legalább minimális téttel nem próbálnám ki valamelyik "lehúzó" játékot. A szabályok könnyen feldolgozhatósága miatt a Black Jackre esett a választásom. 30 dollárral szálltam be, a minimum tét egy körre 15 zöldhasú volt, így aztán két szerencsétlen kör után ki is eshettem volna. Körülbelül 10 kört játszottam (vegyük észre, hogy ez egyben azt is jelenti, NEM buktam el azonnal az els két kört :D @Fortuna: THANKS!!!), álltam 15 dolcsin és 60-on is, aztán szerencsétlen körök következtek, végül amikor sikerült elérnem újra a 30 dollárt (a zéró profit szintet), úgy döntöttem, inkább nem kockáztatok és kiszállok. :D Ennélfogva, ahogy a magyarság kincsestárának népmeséiből tudjuk: "játszottam is meg nem is..." :)

Másnap felfedeztem a várost, ahol egyébként meglepően kevesen laknak, mindössze 500 ezren. Na, nem csodálom, én sem lennék képes itt élni, minden annyira mű... Ázsiai kompániámmal (Albusszal, Briannel, Adriennel és Oliviával) szinte minden hotel előtt jártunk, és azt kellett megállapítanom, hogy sok különbség azért nincsen. A recept mindenhol a következő: végy egy nagyon magas, lehetőleg minimum 30 emeletű, erősen légkondicionált, belül márkás parfümillatra emlékeztető illatot kibocsátó szellőztetőrendszert és az első szintre rendezz be egy hatalmas kaszinót lenge öltözetű, nőnemű személyzettel és kecses mozdulatokkal kártyát osztó krupiékkal. Ha mindez nem lenne elég, valahogyan szerezz be egy medencét is a pool party-k kedvéért lehetőleg sok szökőkúttal, egy patio sem árt. De ha ezek megvannak, onnan igazából már nem lehet nagyot bukni. A mi esetünkben megítélésem szerint erősen a Bruno Banani Time To Play parfümre hajazó illat terjengett a szállodában, mely roppant kellemes atmoszférát teremtett nagy tétek rakására és a szállóvendégek "egyszer élünk, 1000 dollárt a pirosra!"-énjének kibontakozására.

A második este kicsit bátrabb voltam. A Tao-i party után 2 óra körül átmentem a Planet Hollywood nevű kaszinóba, és a tegnapi konklúziókat levonva, újra beszálltam 30 dollárral kártyázni. Egész jó lapokat kaptam, és 5 kör után 63 dollárnál voltam. A mellettem ülő kollégámnak ugyanakkor nem volt ekkora szerencséje, nem egész 2,5 perc alatt bukott el 140 dollárt. Nem tudom, talán valamelyik angyal üzent értem, hogy most szálljak ki, mert a későbbi körök semmi jót nem ígérnek, akárhogy is volt, kiszálltam. Elsiettem a kasszához, hogy beváltsam a zsetonjaimat és keszhez vehessem a 63 dollárt, implicite egyben a realizált 33 dollár profitot. :D Még sosem kerestem másodpercenként 61 forintot... :D (Geri ugyanakkor nagy valószínűség szerint a "kockázatkerülő" befeketető minősítéssel bélyegezné még e tettemet :D )

2 vad éjszaka után a világ 7 csodája közé tartozó Grand Canyon felé vettük az irányt Arizonán keresztül. Útba esett a Hoover Dam (gát) is, ami újra felidézte bennem a felismerést, mennyit köszönhet az emberiség a mérnököknek. Lehet itt akármilyen rivalizálás a Corvinus és a BME között, azért azt el kell ismerni, hogy nélkülük sehol se lennénk. Ettől függetlenül: Corvinus RULEZ!!! :D Arizona teljesen más mint Nevada, a tájat egyértelműen dominálják a kaktuszok, még az arizonai autók rendszámait is parányi kaktusszal látták el ennek demonstrálására. Megérkezve a Grand Canyonhoz, rengeteg fotót készítettünk, még csak kerítés sincs, "szabadon" le lehet esni a szakadékba, ami több ezer méter mély, alul a Colorado hömpölyög. Azon a részen, ahol mi voltunk senki sem halt meg az elmúlt években, azonban a másik turisták által igen gyakran felkeresett részen átlagosan évente 6 ember zuhan a mélybe, s egyben a biztos halálba. Rémisztő!

Amikor a fotókészítési láz száznál is több exponálás után alábbhagyott, kicsit belefeledkeztem a végtelen tájba. Térerő nélkül, ott a "semmi közepén" elvágva mindennemű civilizációtól a mindenség tárult elém. Nem voltak határok, hiányzott az az urbánus környezetben megszokott emberi kontroll, ami a környezetet igyekszik kijátszani és befolyása alá hajtani. Mi emberek olyan aprónak tűntünk ott a természet hatalmasságához képest, hogy az az érzésem támadt, lehet akármennyi pénze, tulajdona az embernek, beszélhet akárhány nyelven, lehet bármennyire is elismert a nyugati értékrendszer tükrében, az csak ott számít, itt azonban semmilyen jelentőséggel nem bír. Lélegzetelállító volt...

Hazafelé én vezettem a Grand Canyonból Los Angelesig, ami azért volt nagyon furcsa, mert úgy éreztem: jaj de jó, egy csodálatos, de ugyanakkor elég fárasztó hétvége után végre hazamegyünk. Magam is meglepődtem rajta, de most már közel ugyanolyan komfortérzetem van ebben a 13 milliós metropoliszban mint Budapesten. Hollywoodból GPS nélkül hazavezettem, egyre jobban kiismerem magam, a nagy részét felfedeztem a városnak. Los Angeles kezdi belopni magát a szívembe...