Múlt hét pénteken – a Hálaadáskori vásárlási lázra építve – egyben Fekete Péntek is volt, melynek során Amerika-szerte hatalmas akciókkal (általában 50%-os discountokkal) várják az üzletek az újvilági fogyasztók tömkelegét. A dolog pikantériája, hogy a legtöbb bevásárló központban éjféltől kezdődik az őrület. Korábban tényleg nem gondoltam volna, hogy ez ennyire crazy lehet, pedig ami egy tipikus Black Friday során történik az nem mindennapi. Eleve, a statiszitkák szerint általában 5-6 ember hal meg az USA-ban, mert infarktust kap azon, hogy már nincs M-es méret kedvenc Forever 21-os szoknyájából; heves vitába, esetleg verekedésbe bonyolódik valamelyik másik, az akciótól megtébolyodott vásárlóval; vagy csak „simán” eltapossák, amikor 12:00-kor megnyitják a boltok kapuit. Mi már vagy éjfél előtt 30 perccel a parkoló harmadik emeleti bejáratánál voltunk, ahol már javában gyülekezett a tömeg (arról ne is beszéljünk, hogy a földszinti bejáratok előtt mi volt, az utcán állt a sor). Ahogy peregtek a másodpercek, úgy kezdett mindenki összezsúfolódni a bejáratok felé, s nyomták előre a másikat. A nagy igyekezésben egy mexikói, végtelenül tapintatos és diszkrét fiatalember megjegyezte a barátjának, hogy mindjárt idef*ngik, és akkor majd odébbállnak az emberek. És akkor…11:59 és 12:00, a kapuk nyílnak, az értelem bezárul. Csak egy cél lobog a megigézett szemek előtt. Futni. Aki lemarad azt hátrahagyni, be kell jutni az üzletekbe és minél előbb minden egyes hőn áhított ruhadarabot birtokba venni, ha kell kitépni mások kezéből. Hajrá!
A sikítozó és fejvesztve rohanó csorda útjából kitérve, Kriszi, Nicky és én európai büszkeséggel és méltósággal felvértezve lépdestünk a kiválasztott boltokba, és igyekeztük minél látványosabban értetlenkedni ezen a sok hűhón a semmiért. 50% persze nem kis leárazás – inthet rögtön mindenki – na de, kérem… ennyire? Tényleg megéri? Gyakorlatilag 2 óra alatt készen voltam a „vásárlással” (számtalan szempár meredt rám, a debilre, akinek mindösszesen 3 ruhadarabbal a kezében van pofája beállni a kasszák felé kígyózó sorba). Mázlim is volt, mert ha pár perccel később döntöm el, hogy: „na jó, akkor menjünk gyorsan fizetni”, akkor talán még ma is a sorban állnék és az iPhone-omról írnám a blogot.
Idén a „Crazy Friday” mindösszesen egy áldozatot szedett, de volt számos példa lopásra, civakodásra, tettlegességbe torkolló összeszólalkozásra és persze nagy sírás-rívásra, amiért már nem maradt olyan ruha, amilyennek pedig igencsak kellett volna…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.