Miért éppen Kalifornia?

22 éves lettem én a Földnek nyugati féltekén. Hogy ily hamar elszáll ennyi év, nem hittem én...

Talán ez volt az első és egyben utolsó olyan születésnapom, mely - kis túlzással - 33 órán át tartott. Mivel Magyarországon 9 órával hamarabb lettem 22 éves, már kaliforniai idő szerint 12-én is sok "Boldog szülinapot"-üzenetet kaptam a fb-on, amik nagyon jól estek. :) Mindazonáltal mikroerősségű honvágyat is generáltak bennem, jövő héten lesz pont 1 hónapja, hogy itt vagyok.

A napom átlagosan kezdődött, miután hazaértem a suliból, nagyüzemű skype-ozásba kezdtem, a délutánomat tehát kvázi a családomnak és a barátaimnak szenteltem. Estefelé már elkezdtünk készülődni a buliba: kikészítettem azt a kaliforniai rosét a hűtőből, melyet valamilyen isteni sugallat hatására mentettem meg egy szeptember harmadikai buliból, felvettem azt az egyetlen féltve örzött inget, ami ittlétem alatt még egyszer sem volt rajtam, happy-birthday-söröztünk a lakótársaimmal, majd elindultunk a University Gateway-be, ami egy luxuskoli amerikai diákoknak (természetesen gellérthegyi árakkal). Egy ottani ismerősöm, az osztrák Steve jóvoltából tarthattuk ott a predrinking session-t, méghozzá nem akárhol: az épület tetején, remek kilátással a távoli belvárosra. Kriszti és még pár barátom azonban nem voltak sehol, nagyon úgy tűnt, magasról tesznek a szülinapomra, késnek pár órát, eljönnek kicsit bulzini, aztán ennyi lesz az egész. Hanem amikor felmentünk a tetőre, hihetetlen látvány fogadott: mindenki ott volt - köztük persze Kriszti is - és 2 szuper sütivel (az egyik brownie volt), rajta gyertyákkal, alkalmohoz illő felirattal vártak minket, és kezdték el énekelni a "Happy Birthday to you" című örökzöld slágert. Nagyon megható volt. Kicsit olyan érzés volt, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Akkor persze rögtön leesett a titkolózás oka, mindenki annyira aranyos volt, játszottunk sok ivós játékot is, így a hangulat elég hamar a tetőfokára hágott. A finn srác, Levi - a helsinki szubkultúra alkoholos italok fogyasztására vonatkozó meglehetősen deviáns tradícióit demonstrálandó - folyamatosan átlátszó színű nedűvel kínálgatott (orosz szakértők valószínűleg a "vodka" szót használnák), és az amcsik is lelkesen keresték a BirthdayBoy-t, hogy meginvitálják egy-egy felesre. Szerencsére nekem semmi bajom nem lett a piálásból, és a szebb napokat is látott LA-i tömegközlekedést igénybe véve kb. 15 perc alatt a The Standard előtt találtuk magunkat.

Az egyetlen probléma az volt, hogy nem mehettem be a buliba, merthogy hosszúnadrág dresscode volt, amiről elfelejtettek informálni minket, és én egy (sokak szerint cuki) fekete rövidnadrágban feszítettem az elitbuli pitbullszerű biztiboy-ai által örzőtt bejárata előtt. Még szerencse, hogy - mert hungarians are everywhere! - találkoztam egy magyar csajszival, akinek volt kocsija (egyébként a mesés Santa Monicán lakik), és 20 perc alatt megfordultunk a koli és a belváros között, átöltöztem, és én is felmehettem a hotel tetejére a többiekkel ünnepelni, medencés képeket csinálni, és elalélni a lélegzetelállító panorámától. 

Hamár szóba kerültek az itteni magyarok, adós vagyok még egy san franciscói történettel. Amikor második nap este éppen némi reggelire valót vásároltunk egy SF-i kisüzletben, egyszer csak leszólít egy 20-22 év körüli srác: "Magyarok vagytok?". He got me, ugyanis leleplezett az erősen magyar-asszociatív Lánchídos bankkártyám. :D Mindenesetre a srác a szomszédban dolgozott az egyik legtrendibbnek számító csokoládé- és fagylaltboltban, a Ghirardelliben, és felajánlotta, hogy 5 perc múlva menjünk utána, és kapunk tőle ingyen fagyit a boltban. Mielőtt épülésem végett felhívnátok a figyelmem a "cukrosbácsi-effektusra" és társai övezte rémtörténetekre, a srác ghirardellis egyenruhában volt, talpig csokimázban, így úgy ítéltem meg, a cukrosbácsi-potenciálszint kellően alacsony ahhoz, hogy megbízzunk benne. Megérte, mert mennyei volt, fejenként 8 dolcsiban került volna, ha nem Árpád fiai vagyunk... :D Még hogy a magyarok nem tartanak össze...

Összegzésképpen annyit tennék hozzá a fentiekhez, hogy beigazolódni látszik az a korábbi hipotézisem, miszerint minden a társaságon, a közösségen múlik. Majdnem biztosra vettem azt ideérkezésem előtt, hogy ha jó közegbe kerülök, szeretni fogok itt, de lehet bármilyen presztizsű, nivós egyetem is a USC, rendelkezhet bármennyire is komoly reputációval, szellemi és kulturális tőkével, nem fogom igazán szeretni, ha nem találom meg szociális, emocionális értelemben is a helyemet itt. Szerencsére az előbbi történt velem, amiért azt hiszem nem csak és kizárólag a sorsnak lehetek hálás...